Az élményre, hogy egy teljes órán keresztül csak a zene varázsa, a tánc ellenállhatatlan koreográfiája és – a kinti káosz ellenpontjaként – a testemben létezés egyértelmű öröme van.
És lépésről-lépésre, óráról-órára, képzésről-képzésre minden megváltozott.
A Nia nem volt mindig jelen az életemben. 2008-ban találtam rá. Sok magánéleti és anyagi veszteség ért akkoriban, ráadásul a kisfiam is akkor lett asztmás – egy hétig szó szerint kapkodtunk a levegőért a kórházban.
Engem is a Nia tanított meg újra lélegezni
És örülni. Hatvan percnyi biztonságot és flow élményt jelentett. A Nia ugyanis nem sanyargatással edzi a testet. Azt tanítja, hogy a testünk szeret mozogni és megvan a maga természetes, saját útja, amin ítélkezés, erőlködés és sérülés nélkül fog fejlődni.
Sose feledem az első táncomat…
A Nia levitt a fejemben tomboló problémák közül a testem ösztönös tudásába. Egy gazdag, másik világ nyílt meg abban az alagsori teremben – a saját univerzumom játszótere, ahol végre akárki lehettem. Pedig nem volt tükör, vagy sok fény, és ha magasra ugrottam, elértem a plafont. Márpedig én magasra ugrottam.
Hogy hol lakik a nőkben ez az ismeretlen düh, ami segít talpra állni?
Aki látta Meryl Streep Karen figuráját, amint az afrikai éjszakában egy ostorral megy neki az éhes oroszlánnak, hogy megvédje a marháit és a céljait, az tudja. Sok munkával megtanultam megvédeni azt, ami az enyém.
De hogyan folytatódik az én Nia sztorim?
Úgy, hogy előbb rendet vágtam az életemben és elértem a civil szakmámban is, amit akartam: 2019. decemberében a csúcson voltam, pontosabban egy londoni gála színpadán. És az adatközponti iparág Oscar-díjával a kezemben, a férfiakkal teli teremben arra gondoltam, hogy itt az ideje a tánctanításnak. És legszívesebben már ott lerúgtam volna a tűsarkút, Niázni ugyanis mezítláb szoktunk.
„Kérd, és megadatik.”
Nem pont így képzeltem, de két hónappal később megérkeztek a mezítlábas idők. Ki hord otthon cipőt? A pandémia miatti első lezárás második napján összefogtunk négy Nia tanár barátommal és létrehoztuk azt a Facebook csoportot, ami aztán az elkövetkező hónapok legkomolyabb támaszát jelentette mind a négyezer tagjának és nekünk, alapítóknak is.
Az első online Nia órám is életre szóló élmény volt– napközben az a pokoli magány, míg készülődtem az utazásra az ismeretlenbe, aztán az az abszurd élmény, ahogy szembefordultam a telefonommal, és rányomtam az élő adás gombra, majd a túlcsorduló öröm, ahogy 150 lánnyal együtt szabadságot találtunk a nappalim bezártságában. Egy órán át nem gondoltunk a járványra és a jövőre; fellélegeztünk, hazatértünk a testünkbe és táncoltunk.
A karantén minden napján táncoltam
Ha épp nem tartottam órát, akkor koreográfiát gyakoroltam, új rutint tanultam, vagy a következő tréninget csináltam – online, amerikai trénerekkel. Bezártság helyett egy világ nyílt ki. Korábban nem értettem, hogy a testmozgás az alak mellett, hogyan formálja a jellemet is, de a mindennapi, alázatos elmélyülés ezt az élményt is megadta. Ezt a hazatalálást és gazdagságot tapasztalják a lányok is, akik Nia órára jönnek.
Bőven elég, ha jól érzed magad. Vagy még inkább: elég, ha érzed magad – a többi magától megtörténik. Ja, és ne nézz sok videót, mielőtt eljönnél Niázni! Mondom, nem azért táncolunk, hogy másoknak (adott esetben épp Neked) tetsszen a táncunk, hanem azért, hogy nekünk jól essen, és hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Egyáltalán, hogy jobban érezzük a bőrünket. Ahogy Debbie Rosas (Nia alapító) mondja egy-egy tánc végén: „És most vidd magaddal ezt az élményt az életedbe!”